5. fejezet - Genetikai ultrahang

Nos igen. Itt kezdődött minden gyötrelmünk. Senkinek sem kívánom azt az iszonyú gyomor és torokszorító érzést, mintha egy világ omlana össze, amikor az UH-t készítő szonográfus azt mondja hogy ezzel a vesével nagy baj van és a második mondata pedig az, hogy "Dehát egy vesével is lehet élni!" Szörnyű volt! Leírni sem tudom hogy mennyire. Még ennyi idő után is összeszorul a torkom ahogy visszaemlékszem rá. A kétségbeesés, az elfogadni nem akarás. Nem lehet hogy az én babám beteg!! Majd az ezt követő keresés tájékozódás a neten, futkosás egyik orvostól a másikig, persze mindegyik szükségét érezte lefesteni a legrosszabb esetet ami történhet. Majd a küzdelem a tétlenséggel, hiszen nem tehetek semmit érte, ki kell várni a terhesség végét, reménykedni hogy nem romlik vészesen addig az állapota. A kontroll 3 hetente, minden alkalom előtt már napokkal a körmömet rágtam és reménykedtem, hogy hátha nem tágult tovább és minden alkalommal a csalódás és újabb kétségbeesés. :(
Az idő haladtával azért egy kicsit könnyebb lett, a téma szakértőjévé váltam már, tudtam minden lehetséges kimenetelt, körbejártam minden eshetőséget. Beszéltem számtalan orvossal, sebésszel, urológussal és gyerekgyógyásszal. Kiderült hogy valóban lehet egy vesével élni akár 100%-os életet, még csak diétáznia sem kell, csak kerülni a balesetveszélyes helyzeteket. Lehetőleg ne űzzön küzdősportot és ne motorozzon. De hogy? Mikor az apja épp ezekkel foglalkozik? Hogy mondom majd neki hogy kicsikém nem léphetsz apád nyomdokaiba?
Persze tudom lehetett volna a probléma sokkal súlyosabb is és ha már valami gond kell legyen akkor még mindig inkább "csak" ez legyen. De akkor is! Ilyenkor rögtön az fogalmazódik meg az emberben hogy miért éppen én, miért éppen az én babámmal van valami??