De valljuk be nem volt egyszerű.
Első sorban a műtét előtti éjszaka illetve hajnal miatt aggódtam, mert ki volt adva, hogy utoljára hajnali fél5-5 között ehet, utána már nem. Beállítottam az órát 3/4 5re, hogy nehogy elaludjunk, még ha ő nem kelne én akkor is megetetem. De felesleges volt aggódnom, mert mintha tudta volna, Kicsikém 4,40kor magától ébredt hogy szopizzon, így az első akadályt könnyedén vettük. Az indulással egy kicsit megcsúsztunk, de nem percre pontosan kellett érkezzünk így nem aggódtam, egészen addig míg el nem indultunk. A létező összes helyen dugó vagy torlódás volt, ott is ahol korábban még sosem, így végül a kért 8 helyett fél 9 után érkeztünk. Végül is ezzel sem volt gond mert még nem volt kész az ágyunk sem, épp akkor takarították. Hivatalosan fél10-től kezdődtek a műtétek és a kiírás szerint mi voltunk a 3. helyen előttünk egy 10 és egy 20 perces műtéttel. A legrosszabb ez egész reggelben a várakozás volt, legalábbis nekünk, mert Gergő jól eljátszadozott az ágyban a játékaival, meg a jövő-menő emberekkel. Fél11-kor már nem bírtam és megkérdeztem hogy mégis lehet-e tudni valamit, de azon kívül hogy az egyik műtét előttünk elmaradt, nem tudott a nővérke mit mondani, miért nem jönnek már.
Aztán egyik pillanatról a másikra ott termett a műtős fiú, hogy jött Gergőért és viheti-e. Olyan váratlan volt, igazából még megijedni sem volt időm. Végül gyorsan észbe kaptam és mondtam hogy én viszem, az ajtóban várta egy kocsi, oda betettem majd elindultunk a folyosón a műtő felé. A gyomrom a torkomban kezem remegett, de próbáltam mosolyogni - kevés sikerrel. Menet közben még lekerült Gergőről a cipője meg a farmer, csak zokni, body maradt és persze az elmaradhatatlan Víziló. Az ajtóban még megpusziltuk, ő pedig két kézzel megmarkolta Vízilovat, így tolták be. Ez volt 10.50-kor. Persze sírtam. Most, ahogy írás közben újraélem megint sírok, dehát én már csak ilyen vagyok. Egy ideig ott maradtunk a folyosón. Nem akartam elmozdulni onnan. Azt éreztem, hogy ha itt maradok a közelében akkor nem érheti semmi baj... Csak néztem az ablakokat. Rávettem magam hogy mozduljunk, de nem jutottunk messzire, kimentünk a kertbe a műtők ablakai alá, én meg próbáltam kitalálni hogy melyik mögött lehet. Szívem szerint felmásztam volna hogy benézzek, de Péter szerint nem volt jó ötlet.
Végül kimentünk a kocsihoz inni és ennivalóért, átálltunk a kocsival, de bevallom már nem emlékszem hogy mi mást csináltunk. Azt tudom, hogy mivel a műtétet másfél órásra ígérték, mi kb. negyed egytől ott tobzódtunk a folyosón a műtő előtt. Ahogy telt az idő én úgy lettem egyre rosszabbul. Kezdtem szédülni és hányingerem volt az idegességtől. Aztán 13.00 előtt nem sokkal meghallottam a hangját, ahogy sír. Csak nagyon halkan, meg nagy volt a zaj egyébként is de tudtam hogy Ő az! Péter nem hallotta, nem is hitte hogy Őt hallom, de pár perc múlva kijött a műtős fiú aki bevitte. Mosolygott és mondta hogy mindjárt hozzák. Nem is akartam elhinni de 1-2 perc múlva nyílt újra az ajtó és hozták. Egy gurulós ágyon hanyatt feküdt, be volt takarva de látszott hogy nincs rajta ruha. Aludt. És ott volt a takaró alatt Víziló is. Az altató orvos hozta, mosolygott ő is és mondta hogy minden rendben volt a műtétnél.
Majd betették az ágyába, bekötötték az infúziót és az oldalára fektették, amíg fel nem ébred nehogy a nyelve hátracsússzon. Persze ő egyfolytában a hátára akart fordulni :) Baba függő, fél óra másfél, hogy mennyit alszanak még ilyenkor. Gergő kb. 10 perc múlva felsírt. Nem tudtam hogy kivehetem-e meg hogy hogyan fogjam meg, de jött a nővér és a kezembe adta.
este fél 7ig volt a karomban. Kétszer próbáltam letenni de azonnal sírt, csak nálam volt jó. Végül Péter behozta a bárányszőrt amin otthon is mindig alszik és azon végre nyugodtan aludt tovább.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése